Az első hangágyúink lövéshez hasonló hangokat adtak ki. Egy ideig jól működtek. Aztán egy nap bejöttem dolgozni, és azt vettem észre, hogy a madár nyugodtan üldögél a hangágyú tetején, sőt még össze is piszkítja. Nem hülyék: rájöttek, hogy a hanghatások szabályos időközökben ismétlődnek, így a félelmük is elmúlt. Kicseleztük őket: a mai hangszórók haldokló, menekülő madarak hangját hallatják, méghozzá váratlan időpontokban. A többiek nem kívánkoznak oda, ahol egy társukat éppen ölik. Mindig annak a madárfajtának a szenvedését játsszuk le, amelyet éppen el akarunk üldözni a légtérből.”